Ingyen

(Anyák napjára)

Létem a te létedért.

Lelkem a te lelkedért.   

Csillogó szemmel morzsákért csaholó csatlósod.

Kivert kutya.

A legszebb tükröd, melyben fürösztöd arcod.

Visszhang. Festői dallamod... dallamod. Festői visszhang.

Karmod között vergődő véres martalékod.

Hűséges barom.

Drága volt az élet.

A kedves

Gyengéd

Figyelem

Amit adni nem tudtál.

És én tőled túl sokat kértem:

Hogy a semmiért,

ingyen szeretni tudjál.

A teljesség felé

körbe-körbe

égi zenében

a Mindenség tenyerén otthon lenni

az éj víztükrén elhintázni,

holdudvarban táncot járni,

csillagporból megszületni,

mocsárban

mezítláb

magányos fehér ingben kószálni,

vágyni,

várni,

hinni,

bízni,

Semmiből szerelmet szőni,

Mindenségnek testből testet adni,

egyszer

csendben

hazatérni.

körbe-körbe

égi zenébe.

Frusztrációim 7 pontban a Kolozsvári Magyar Színházzal kapcsolatosan

Számomra a kolozsvári színház olyan, mint egy idegesítő pajtás, akivel lehet „játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót”, megélni hihetetlen mélységeket és magasságokat, és aki máskor ügyetlenül gubbaszt egymagában, öncélúan, anélkül, hogy bármi közünk lenne egymáshoz. 

1. Suttogások és sikolyok – Miért kell a poézist kibelezni a didaktikus, szájbarágó magyarázkodás rozsdás bicskájával?

2. Ványa bácsi (2010) – Hasítóan élő, kortárs rapszódiája az érzelmeknek.

  Ványa bácsi (2016) – … és így hal meg lassú tusával a színművészet a Mammon istenének oltárán saját ragacsos vérétől  fuldokolva.

3. Hullámtörés, Angyalok Amerikában, Suttogások és sikolyok, Illegitim – A sikeres filmek vérszípó intermediális piócái.

4. A vágy villamosa – A posztmodern, mesélő önreflexió anakronizmusa 2018-ban.

5. Illegitim – Virtuális valóság kolozsvári provinciális feldolgozásban – avagy avantgárd színház, ahogy nekünk sikerült…   

6. Néha fölöslegesen naturalisztikus, magamutogató és hatásvadász, miközben önironikusan magyarázza a melegvizet.

7. Hol van a színművészet a posztmodernen és Sztaniszlavszkij-n túl?

Vakká válni a csillagok között

Tudok-e tiszta szívvel vágyakozni? Hinni, bízni, várni, fehér ingben, mint régen? Vagy az erőfeszítéstől remegő izmokkal a cinizmus hideg verejtékes markában fojtom meg az istent önmagamban? Sajnos a büdös dög néha-néha kisiklik a nyirkos ujjaim közül…     

Anyám és én

"(...) Minden nőnek, aki színészkedik. Minden férfinak, aki játszik és nővé válik. Mindenkinek, aki anya szeretne lenni. Anyámnak.” –Pedro  Almodóvár, Mindent anyámról, 1999.

Milyen a jó kolozsvári sznob? – triviális szatíra a túl komoly embereknek

A sznobizmus egy kultúrdominanciát eldöntő pszichológiai mechanizmus.  Ki a crème de la crème, az Egy Igaz Teremtő Művész, és ki a kulturálisan alultáplált neandervölgyi, bóvli söpredék?  Kényes ügy. Nincs veszélyesebb dolog mint egy dúvad intellektuel ellenségeit és tudatalatti félelmeit boncolgatni (még beletenyerel az ember valamibe, amibe nem kellene… aztán meg bűzlik a keze tőle). Ilyen esetben fontos tisztázni azt, hogy egy magam fajta lány soha senkit nem pusztán véletlenül bánt meg, ezért minden olvasó, a sznobizmus következő kategorizálása alól - természetesen – kivétel!

A létra legalsó szintje, minden vérbeli kultúrsznob örök ellensége, Ahab kapitány fehér bálnája, a tudatlanság végtelen mélyéből előtörő hat fején fogait csattogtató Szkülla: a köznép.  Ismertető jele, hogy a kedvenc filmje például a Terminátor 2, mert az négy Oscárt is nyert, és noha nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető. 

Az igazi sznobság viszont a sznob 1.0-val kezdődik, ő a biztosra játszik, könyvből tanulja a sznobizmust: jelesre magolta, hogy kik a Nagyok, kikkel kell virítani, kiket nem lehet megkérdőjelezni. Kedvenc rendezője Tarkovszkij, kedvenc írója Tolsztoj, akikre remegő térddel és misztikus áhítattal néz fel, mert ez kérem, az Igazi Művészet! (Olyan mint az Igazi Csíki Sör – aminek a címkéjén írja, hogy Igazi, és ettől igazibb, jobb ízű, sőt hazafibb, mint az a csak akármilyen, hétköznapi igazi sör.) Elkötelezetten magányos, a lét elviselhetetlen könnyűsége egyensúlyoztatja a Szamos-híd rozsdás peremén, néha elvből éhezik is egy kicsit (infósok kispadon csücsülnek, ők ebből a játékból startból kiestek). Természetesen mélységesen lenézi a köznépet.


A sznob 2.0 kizárólag obskurusan avantgárd filmeket néz, amiket ő és még öt ember látott a világon, mert az az Igazi és Egyetlen, Tiltott Művészet. Ő egyedül fedezte fel ezeket, aminek köszönhetően mindenki előtt jár műveltségben, hiszen ő egy a korát meghaladó zseni, aki az intellektus gravitációt legyőző erejének köszönhetően két centivel a föld fölött lebeg. És talán ötven év múlva majd a köznép is eljut eddig a szent megvilágosodásig, és majd akkor… no, majd akkor fogják a tisztelet egyetlen kristálykönnycseppjét ejteni a Házsongárdi temető gesztenyefái alatt szikkadó, az örökkévalóság számára bebalzsamozott teste mellett. Tengerszint feletti két centin lebegő magaslatáról nézi le az előzőeket.

A sznob 3.0 már nem néz művészfilmeket. Szintet lépett a sznobizmusban, ő attól nagyobb sznob a legnagyobb sznobnál, hogy a köznéppel azonosul, szíve legmélyéről gyűlöli az egész értelmiségi bagázst. A kedvenc filmje a Terminátor 2, mert abban ő egyedül fedezte fel a Művészetet, a mondanivaló egyetemességét, a jó és rossz archetipikus dichotómiáját, a film szimbolizmusának és a zenéjének finom összecsengését, az akciójelenetekben kirajzolódó axis mundit, ember és gép, múlt és jövő kozmikus és mitikus összecsapását. Ő az Atya földre küldött fia, aki ember és isten egy személyben, a köznép gagyogásának megváltója, a halandóság szentségének prókátora. Egyedül cipeli a művészet Igaz Ügyének a keresztjét néha meg-megroskadva a teher alatt, ő az, akit a Fellegvár lépcsőinek keresztútján megköveznek a sznobizmus filiszteusai, ruháira sorsot vetnek, fejére töviskoronát tesznek, aki útja végén a golgota krisztusi magaslatáról tekint le a városra, majd fejét lehajtva, egzisztenciális magányának utolsó sóhajával nézi le az oldalába lándzsát szúró összes többi sznobot.

Simone de Beauvior Egy jóházból való úrilány emlékiratai c. könyve modern változatban

Arra kérdésre, hogy miért indítottam ezt a blogot nincsen jó válaszom.  Miért mászunk hegyet, miért alkotunk, zenélünk, miért élünk? Mert kell… Mert tehetetlenek vagyunk… Mert tepsedt közönnyel pusztulunk… és hiányzik a mérhetetlen… Mert van valami végtelen éhség bennünk, ami lyukat éget ott legbelül. Mert enélkül feketére hervadva esnénk darabjainkra, és oszlanánk a semmibe.

Talán mert mindig-mindig keressük azt… azt a kicsit, amivel jóllaknánk… amitől többek lennénk….

Az ötletet Wesselényi Garay Andor Wérgida blodja inspirálta. A szerző ezért vette fel a Szvetlána írói álnevet, amely által emléket állít a Nagyoknak: Tolsztoj, Tarkovszkij és társaik. A blog írója ezen az alter egón keresztül tudja megjeleníteni azt a belső világot, amelyre igen ritkán derül fény a hétköznapokban. A blog címét pedig  Simone de Beauvoir önéletrajzi regénye a Jóházból valú úrilány emlékiratai ihlette. De Beauvoir felnőtté válása és fejlődése sok tekintetben hasonló a szerző gyerekkorához és spirituszához.